Mióta nem kell kérkedni azzal, hogy nagy vagyok, önálló és önellátó, mióta nincsenek függetlenségi harcok, csak a nyakamba szakadt nagy függetlenség (mint axióma, s nem mint tétel), ezerrel törnek elő bennem a gyermekkori emlékek. A gyöngytyúkok például s a törpikék.
Helsinkiben az állomás épületén kőférfiak tartanak a kezükben egy-egy gömböt. Nekem gömbtartahatnékom volt évekig. Cipelhetnékem. Felelősségem, kérem. Feladatom, adataim hozzá s adottságaim. Hogy fel ne adjam. Hogy feladjam magamnak a leckét. Futottam ezerrel. Innen oda s onnan ide, s közben folyamatosan önmagam körül. Néha jószántamból, néha megszokásból, mint egy ADHD-s gyerek. Gyalog, biciklivel, repülővel, mankóval is akár.
Még három hét, és hazamegyek. A döntésemmel egyidőben határtalanná nőtt ez a világ, s bár minden zegzuga hiánnyal van tele, tudom, majd az idő fogja élét venni a fájdalomnak. Nem én, s nem a kőemberek. Lúd, legyen kövér. Búd, legyen tömény. És kömény, kedvhozónak. Töményes.
Míg összebarátkozunk a szavakkal újra, mert most bújkálnak, mint beteg fogsoron a mosoly, egy csacska dal. Kint térdig ér a hó, Finnország az elmúlásban is hozza a formáját.
