Amikor csiszlicsáré legényemberekkel zátonyra fut a kommunikáció, mindig oda bújok vissza, a szép magyar nyelvbe, melegedni. A magyar nyelvembe. Akkor is, amikor egyedül vagyok. Amikor blogot írok. Amikor tennivalólistát. Újabban nemfinn irodalmat sem vagyok hajlandó más nyelven olvasni, mint magyarul, ergó nem olvasok semmi újat, csak ami a polcon van, vagy ami finn. Falom, rágom, emésztem a szavakat, zabálom a túrós puliszkát, tekerem a rubik-kockát.
Egy kb. öt évvel ezelőtti éjszaka súlyát érzem néha ma is. Anne finnországi számi, és amikor együtt laktunk, egy finn fiúba volt nagyon szerelmes. De nagyon. Egyszer egy buli után, amikor támogattuk hazafelé, jobbról a fiú, balról én, úgy de úgy kipanaszkodta magát (hogy ő haza olyat nem visz, aki a rénszarvast megkóstolni sem hajlandó, nemhogy megfogni, nemhogy levágni, ilyen finnt ő haza soha nem vihet), hogy bár akkor elmosolyogtuk és nyugtatgattuk, hogy most egyelőre csendben és haza, a rózsaszín folt mögött ott volt ám a lyuk.
De back to the lényeg: nem nagy cucc, de norvégul nem tudóként úgy megörvendtem ennek a Nyelvnek, hogy csak na. Nyelvben élni volna jó. Nem nemzetként, nem feltupírozva, csak úgy. (Anne szülei Nyelvhez közel élnek, kb. ott, ahol a kurtafarkú malac sem túr.)
A fotó idei és asszem saját termés, linkek hozzá ilyenek: Nyelv, számi nyelvek, zenének Mari Boine.
Ha a helyes megfejtők elárulják a címüket (kommentbe mehet, nem megy egyből publikusra), repül a meglepi.
2 megjegyzés:
Aztapiculáját Marika, kicsit másképp, de érezzük mi is ezt a Nyelv-dolgot. Jó volna már otthon lenni benne valahol. S ha meg akarsz lepni egy Marika-mosollyal, akkor a címünk> Mi, 81 Rockford Rd, M2R 3A8 Toronto, Ontario, Canada
Puszilunk, Imo&Lehel
Hehe, hamarosan repül :) Visszapussz, s örülök, hogy van már címetek! :)
Megjegyzés küldése