Tegnap este, hazajövetelkor, egy halott madár fogadott, pont a konyhaablak és az ajtó között, szép nyugodtan, kifeküve, lábakkal a menyország felé. És várt. Feltehetőleg arra, hogy valaki onnan szépen megfogja és elvigye. Bevallom férfiasan, én is erre vártam. És vágytam. És mindhiába.
Hárman lakunk, egyik a légyölő Zuzka, a másik a békeszerető, tyúknak-tehénnek sem ártó vegetáriánus Salla, a harmadik én. Pont most még egy negyedik is van, egy kétméteres rokker legény, aki kb. ugyanolyan intenzitással üek-ezett a döglött madár hallatán, mint a kedvese.
Tegnap a sötét kapóra jött, úgy döntöttem, megvárom a reggelt. A reggel kapóra jött, van egy madár, amit el kell temetni, nem mehetek iskolába. Takarítottam, reggeliztem, elmosogattam, levittem a szemetet, kerestem szép dobozt, kerestem szemétlapátot, gumikesztyűt, vastag mellényt a hátamra. Közben bemértem, a rokker cipőjébe pont két ilyen ártatlanság férne bele, a szép dobozba négy, a harisnyás zacskóba egy. Most mit tegyek. És utána?
A felső szomszéd kb. ilyen lelkiállapotban találhatott, és miközben caplatott nagy serényen felfelé a másodikra (lapátja nincs neki sem), hátraszólt, hogy megfogod szépen és kidobod, szomorú, de ez az élet, nincs mit tenni, meg kell halni.
Szomorú, de nincs mit tenni: ember lettél, Ilona.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése