Ma este Bin teát főzött nekem, és majd elájultam. A vízbe dobált gumókból ugyanis (semmi hókusz-pókusz) virágok lettek, sok kicsi apró fehér krizántém a nagy átlátszó poharamban, és mire leittam róluk a vizet, újra összehúzódtak, és a második adag forró víznél újra kinyíltak, és ha ezt is leittam volna, biztos újra összehúzódnak. De a második adagot már nem volt szívem leinni, mert arra gondoltam, még kinyírom őket itt a nagy mohóságban, úgyhogy egy kicsi vizet azért hagytam rajtuk, s vizestől löttyentettem őket a mosogatóba, s onnan vizes kézzel pakoltam át a szemetesbe is. Még most is virágok, ha meg nem haltak. S ha meg meghaltak, úgyis krizántém.
Binről tudni kell, hogy kínai, és utálja azt a rizset, amit én két hete nagy szeretettel főztem neki gombaszósz mellé. A gombát is utálja, de nem annyira, mint az én csodarizsemet. Mivel helyesen választottunk viszonyítási alapot (rizs vs. gomba), egyenesen csirkének nevezte a gombát, és mivel a csirkét imádja, gyorsan kikövetkeztettem, hogy akkor a főztömet is. Egész este a büszekségtől feszítettem a konyhaasztal mellett. Ha nagyobb lennék, azt mondhatnám: körül.
Ma este Bin feszített, mert a kinyírnivaló virágok mellé vacsorát is kaptam, csirkét rizzsel, zéró gomba, és nagyon-nagyon-nagyon finom volt. És minél jobban dicsértem, annál jobban bizonyította, hogy nem ő, ő aztán tényleg nem, a csodarizsfőzőgép főzte ilyenre, ő nem ért hozzá, dehogy ért, mi az, hogy rizs.
A rizs- és virágcsodák közepette a következő axiómát fogalmaztuk meg, bevezetéssel: Ha baj van, gondoljunk a rizsre, mondja Bin. Erre, nem az enyémre, mondom én. Igen, mondja Bin.
Ha nem finnekért lennénk oda, kettesben nem ennénk rizset.
(Aki nem hiszi, járjon utánuk, majd velük.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése