Morcos vagyok.


Cipelnivalóm mint zsák só. Van hozzá két hátizsákom, nagy zöld és közepes piros, ha rámbízzák, a nagy zölddel indulok meg. Hogy férjen.

Nem megyek világgá soha törülköző nélkül, pedig mindenhol adnának, és én is adok mindenkinek, aki hozzám jön, és soha nem is értem, miért hozott törülközőt magával, mikor itt is van.

Viszem mindenhova a saját hálózsákomat, és ha éppen osztják, hogy végül ki mivel takarózzon, akkor gyorsan előkapom, hogy nekem nem kell, nekem van. Múmiahálózsákom van, amolyan szinglihálózsák, hiába puha és zöld. Annyira egyszemélyes, hogy még összebújva sem férek el benne senkivel, sőt, még alatta sem, mert a magasságomhoz szabva ez is rövid, és akivel ilyenkor összebújnék, az magasabb.

Ha világgá megyek, egyedül megyek. A legjobb helyeket egyedül láttam, úgy, hogy nem volt akinek elmondani, copyright Csaba, Ezt is láttuk, bazzeg. Ha nem vagyok egyedül, akkor is az motoszkál a fejemben, hogy pont az, akit én szeretnék, miért nincs most éppen itt. És ha valakivel csókolózom a berlini angyal lábánál, mert itt feltétlenül kell és jólesik, utána úgyis csak addig futja gondolatokból, hogy hjam.

Nagy neszeszert nem cipelek, éppen csak a minimálisat, bár egyszer pont azzal a kifogással nem aludtam a legénynél, hogy nincs nálam a fogkefe.

Van viszont tolltartóm, mindenféle színű és hangulatú írószerek, legalább tíz egyszerre, hegyző, radír, kétféle puhaságú ceruza, gémkapocs és vonalzó. Harmadéven egy ilyen gyűjteményt mindenestől elvesztettem, és bánatomban összeszartam magam.


Na.

Miközben fizikailag ennyi szart cipelek magam után, még nagyobb belső zagyva: még azt képzelem magamról, hogy én egy hősi nő vagyok, egyenesen amazon, mert mindezt, a hatvan literes nagy zöldet is, egyes egydül képes vagyok vinni, és soha senkitől nem kérek segítséget. Mikor a nyáron egy bácsi a vonaton azt mondta, Milyen kicsi lány milyen nagy hátizsákkal, úgy éreztem, hemzseg bennem az erő.


Fene egyen súlyokat.