Paul Klee: Tűz és halál

szerda, október 19, 2011

Paradicsom

Tavaly nyáron az egyetlen nagyon tiszta gondolatom az volt, hogy hazajövök. Ezt a döntést azóta sem vontam kétségbe, jól van így. Eleinte úgy éreztem, és a külvilág felöl is ez jön, hogy szükség van az én itthonlétemre. Azóta pont az ellenkezőjét érzem: nekem van szükségem az itthonlétre.

Talán először érzem azt, hogy nem két életem van, itthon és Finnországban, nem két időszámítás van, Fo előtt és után, hanem vagyok én, hol itt, hol ott, s van az idő, ami telik, önmagában, nem érettem (hogy valamit begyógyítson vagy megérleljen) és nem ellenem (hogy keresztbe tegyen), hanem csak úgy, saját kedvére.

És a mostani idők lényegesen eltérnek attól, ami eddig volt, mert nincs semmi cél, semmi irány, csak valami meder-féle van, mint a Maros, ami néha vízzel, néha kövekkel van tele. És vannak az emberek, akik időnként lecsücsülnek az életem partján, és én örvendek nekik. És vannak olyanok, mint Gergely, Beáta, az éppen elköltöző Tamás és Dalmi, akikről úgy érzem, mindig is csücsültek a parton, csak én feledkeztem meg erről, de most vagyok. És amikor felismerem, hogy dehogy, mert felállnak és mennek tovább, amikor a saját medrükben járnak, akkor bennem mindig marad egy kis hiány, egy kis fájdalom.

És élesben érzem, hogy ez egy nagyon egyszemélyes élet, nagyon one man show, nagyon egyszemélyes öröm és nagyon egyszemélyes fájdalom.