Paul Klee: Tűz és halál

szerda, január 19, 2011

Szerelmetes Finnország. Ami a császáré

Hazaköltözésem előtt jóideig egy hatalmas cég kicsi csapatában fizettem a császárnak, ami neki jár. A munkám egy képernyőhöz és sok-sok betűhöz kötött, utóbbiakkal többnyire jóban voltunk, de néha nem. Ha beléjük bújt a kisördög, nem akartak összeállni. Jó volt a forma, a méret, fölösleges szóközök sem voltak előttük-utánuk, de úgy sorakoztak az orrom és az ujjbegyeim előtt, mint apró katonák, hogy ide nem jössz, ott maradsz, s minden igyekezetem dacára csak úgy lett az "oprez"-ből többes szám s a lelkemben béke, ha egy szerbül tudó írásba adta, hogy ennek többes száma pedig nincsen. Hiányosságaimon eleinte bosszankodtam, de mivel az ellenkezőjét soha nem is állítottam magamról, egy idő után kicsit szomorúan ugyan, de különösebb pironkodás nélkül jelentgettem be: szerbül, szlovénul, szlovákul, kedves Szása, Vlagyimir, Andromed és Andrej, nem tudok. És ahogy elnézem, így együltömben, meg sem fogok tanulni. Sajnálom, és köszönöm a segítséget.

Volt viszont, aki jobban igyekezett. Vett magának arab, török, indonéz és litván nyelvtankönyvet, s bújta, s ha megjegyzett valamit, fújta, hogy zengett bele a tér. Mert az arab nehéz, s a magyarban is túl sok az ékezet. És akinek nyelvtankönyve van, az tudja a nyelvet, birtokolja és bír vele.

Történt egyszer, hogy egy betű azzal tolt ki, akivel állítólag betű kitolni nem szokott, mert ő pontosabb, érdeklődőbb és kitartóbb, mint más, és amit nem tud, azt egyedül is megtanulja, mert manapság minden fent van a neten. Kivéve ez a karakter, mert ez elbújt. De meglesz. (A történetet búcsúsörözéskor hallottam egy szőkétől, aki számítógépes nyelvész, ergo a legtitkosabb kínai ábrákat is előszedi valahonnan, hát még a török karaktereket):

-Héé, segítség, nem találom a gé pontot!
-Hol kerested?
-Mindenhol. Az Inspirában.
-Akkor váltsál fontot.

Mi lenne, ha megfelelő helyzetekben az ember nem venné magát annyira komolyan.