Trapp a jegen mezítláb

Tegnap azt mondta Medve barátom (épp kiszállt volt a barlangjából mézet kóstolgatni), hogy nincs értelme időt szánni olyan dolgokra, amikben az ember nem biztos. Mert ő így már cseszett el éveket, és azóta is bánja. A tétellel kötekedhetek, az érveléssel nem, mert én is csesztem el, de azóta sem bánom, úgyhogy lehet, hogy el sem csesztem, vagyis nekem empatikus kuss.

A téma örök, futottunk körülötte ezer kört, néha kettesben, néha én egyedül, néha én másokkal. Izzadtság- és fokhagymaszaga van, már szégyellem is előhozni. Az edzés jó, de jobb szeretnék előre-hátra mint kényes témák körül körbe-körbe szaladgálni. Főleg, hogy mindig én kezdem. Mert mi biztos manapság. Ki a biztos. Ki biztos és miben. Mikor ítélünk halálra egy régesrégi akarást. Mitől lesz egy aktuális akarásból régesrégi.

Az évekről annyit, hogy engem valamikor sínre állítottak, iskola, egyetem, munka, mesteri, újra munka, újra egyetem, egyenesen előre, munkával dicsérjük május elsejét. Ez az északi adag ráadásként jött, nem volt benne a menetrendben, én sem tudom még, mire való, gondolkozom rajta eleget. Trapp előre, mezítláb.

Ma azt mondta egy görög férfi (56 éves, 24 éve itt él), hogy legszívesebben hagyná ezeket a jegesmedvéket s menne haza a barnamedvék közé. Ahhoz, hogy nyugodtan mehessek, nekem még jegesmedvétlenítenem kell magam. S Medve-elmélet ide vagy oda, tisztelni annyira az éveket, hogy ne a saját akarásaimat jegeljem, ha már itt is nyár van és vagy tizenöt fok.

Nincsenszebba

...oly talajtalanul libeg a világban, mit a karácsonyi képeslapok édeskés angyalkái... (W.S.)

A ló

Volt az elsős ábécéskönyvben egy szöveg Marikáról és a barikáról. Most, húsz évvel később, kérem a barikát lóra javítani. Jobban illik a személyiségemhez.

Szombaton ballagási ünnepségre hívtak, kiöltöztem, megvolt az ajándék, virág, kis retikül, száz év óta először kis sarkocskás topánka. A buszmegálló fél óra innen, önnön lábaimon topogtam odáig. A buszban tízpercnyire megszusszantam, aztán folytattam a topogást, két sarok után a totyogást, aztán a kínos helyváltoztatást A-pontból ismeretlen B-pont felé. Mert hogy hirtelen nem tudtam merre menni. Az utcán olyankor senki nem jár, délután volt, nyár és Finnország, és én egy szép külvárosi családi házat kerestem. Két megváltó ötletem jött egyszerre, 1. felhívni a háziakat, 2. lehúzni az átkozott sarkos cipőt, fujj, de aztán csak a másodikból lett valami, mert a háziak nem válaszoltak, és én úgyis megtalálom az utat egyedül. Úgyhogy csak mentem előre és figyeltem a tájat körbe-körbe, én, a talpraesett. Saját talpraesettségemnek főleg a talp-részét éreztem és azt egyre inkább, mert égetett az aszfalt nagyon. De ha egyszer már pályára álltam, akkor igenis előre, és úgy keringtem, de úgy keringtem, hogy bő hetedhét országot is bejártam, míg végül egy lovastanyán kötöttem ki nagy puccban s glóriában s izzadtan s napszemüvegesen.

Abban a szent percben hívtam a segítséget, és két perc alatt kievickéltettek és itt a hepiend. És önérzetben megfogyva bár, de törve nem, újra megfogalmaztam, hogy fene egye a makacsságomat, tanuljak már egyszer alázatot és merjem azt mondani, hogy oké, keringeni hejde vagány, de acca ide a kezed, babám. Vagy ha keringhetnékem van, akkor oké, de kiöltözés előtt vagy után még egyszer lecsekkolni, hogy megvan a cél, csuhajja.