Paul Klee: Tűz és halál

kedd, július 15, 2008

Marlboro és mentafagyi

A bácsinak olyan kék szeme volt, mint amilyen az ég ma este, és olyan fehér haja, mint a felhők, s a mentafagyi zöld, mint a remény, hogy baj a világon egy szál sem, ha még vannak kék szemű, fehér hajú ismeretlen bácsik, akik reményszínű fagyit vesznek nekem Turku sétáló utcáján, ha nyár van és süt a nap.

Éjjelek nincsenek, úgyhogy nincsenek álmatlan éjszakáim, és esti mesét sem súg a búzatábla, pedig ott sétálunk, én s a vadnyulak s a házunktól balra a nagyfenekű sün. Fényben élesben látszik minden, a körvonalak, s cseszegetik a fotonok a bioritmusomat, a hormon- és test- és - ház-tartásomat, és társasági igényem akkorára nőtt, mint itt a nyír vagy otthon a fuszulykakaró,

és amikor az ember már letesz arról, hogy a nagyonközellét-igényét itt és most és klasszikus módszerekkel elégítse ki (kétértelműség maradhat, tudjuk, tudjuk, nem töröljök), még mielőtt hazamenne, még mielőtt megelégedne azzal, ami adva van,

akkor mesélni kezd a járdaszegélyen a fehér hajú bácsi, ismeretlenül, hogy ötvenöt évvel ezelőtt Szovátán járt, és megvan még a medvés képeslapja, és hogy útban hazafelé Bukarestből (Tarom, tai mikä se olikin), ó régi hatvanas évek, a légikisasszony hálából, amiért neki adott egy csomag Marlborót, megkínálta a függöny mögött fehérborral,

mert ő sokat utazott, egyik helyről a fizetését mindig csak utazásra költötte, és most nyolcvan, és már nem megy, de úgy örül, hogy jön a világ hozzá, szemben az orosz zenészek, mellette én, és már nincs fizetése, de ha megengedem, ha nem haragszom meg, olyan szívesen venne nekem egy gombóc fagyit. Mentásat kértem, ő magának ugyanolyat, és amikor elbúcsúztunk, s révbe értem, kulisszák mögé, akkorát bőgtem, mint Bölkényben öt tehén,

és jól esett.

hétfő, július 07, 2008

Poszt a posztmodern fenék magányáról

Februárban Turkuban egy rémes, vérszomjas fenevad ütötte fel a fejét, egy igazi finn vámpír, és megdöglesztett, aztán szétmarcangolt egy rakás varjút. A dögöket a város határában találták meg, a zöldülő rét kellős közepén. A rendőrség riadt, a lakosság riadt, a városvezetés riadt, és riadt egy központi galéria meghívott művésze is szaladván fűhöz-fához, hogy nem-nem-nem-nem-nem, ő fenevad soha, a madarak a kiállításából maradtak ki, és hogy kárba ne vesszék a drága jó bioszemét, kivitte a hullákat a rókáknak, ebédre. Nyomozás vissza, riadalom vissza, éljen a művészet.


Pénteken a könyvtár udvarára, a teraszunkra úgymond, hoztak vagy négy zsák zöldet (mint Rozika néniék a jahaknak), és kiszorták a betonra. Aztán jött két tréningruhás alak, egy nő és egy férfi, és elkérték a vécékulcsot, és amiután visszahozták, kivonultak a növénycsomó mellé és elkezdték egymásra dobálni, bemelegítésképp. Ez volt háromnegyed kettőkor. Kettő előtt pár perccel jöttek és kértek egy-egy pohár vizet, és miután megitták, visszamentek és kicsit ritmikusabban dobigáltak, mert Turkuban a víz egészséges. Közben dolgom akadt, és kb. negyed háromkor vettem csak észre, hogy még mindig, de most már gyorsabban, és közben nagyon hajladoznak, és a férfi fészket rak a zöldből a nő ölébe és beleül és ilyenek, de aztán megint dolgom akadt, mert ilyen a munkás élet. Szóltam a kolumbiainak, menjen ki és nézze legalább ő, ha ráér, és ki is ment, és közben vagy kétszer-háromszor kivonultam én is a csészéket összegyűjteni, kint csend és napsütés és a növények sercegése,

és egyszer csak hallom, hogy a kolumbiai ordít nekem befelé az udvarról, hogy gyeregyeregyere gyorsan-gyorsan, mert mindjárt leesik a nadrágja, né.

A mű-élvezetben itt az ember kicsit mindig magára marad.

vasárnap, július 06, 2008

Mellékesen, hobbiból

Tegnap A. bejelentkezett mosni, és miközben a gép csavarta a zoknikat, A. a fejem intelligensebbik részét csavarta, kb. ugyanolyan hatékonysággal.

A. jövőre tölti az ötvenet, ebből tizennyolc évet élt Finnországban, az utóbbi kettőt egy turkui faházban, Port Arthurban. A.-nak van öt szomszédja: egy harminc fölötti rokker lány nagy-nagy tetoválásokkal és egy nagy-nagy kutyával, egy öreg alkoholista, egy fiatalabb alkoholista és egy középkorú házaspár, akinek a fia egy spanyol síeddzőt vett feleségül. A. szerint ő, A. az egyetlen értelmiségi, akiről mindenki tudja, hogy valamit az egyetemen csinál, és amikor éppen nem, akkor bazsalikomot és rukolát termeszt (az öreg alkoholista öntözi nagy örömmel minden este), üldögél az udvaron, pöfékel és olvas. A. lehető-lehetetlen finn regényeket fordít olaszra és ebből annyi pénzt keres, hogy soha ne essék kétségbe, amikor időről-időre a főolasz (és itt kapcsolódnak a szálak) kikel magából és küldi A.-t a szeme világába és a büdös francba egyazon időben.

A. ugyanis az alolasz, vagyis munkatársam is, nemcsak barátom. Mintegy mellesleg, tiszta hobbiból napi négy órát álldogál a kávézóban a pénztárgép mögött és röhög. Amikor valamelyikbe (az álldogálásba vagy a röhögésbe) beleun, kivisz egy törlőrongyot és egy maréknyi villát az udvarra és ott töröget, hogy panasz ne érje a háza táját. A. teljesen öntörvényűen dönti el, hogy mi mennyibe kerül és kinek, hogy mit eszik meg, mit visz haza, hogy mikor jön dolgozni. Ha benőzött, akkor nem jön. Illetve jön, és csinál a nőnek egy eszpresszót, és aztán kiül vele a napsütésbe bájcseverészni és ugyanúgy röhög, mint pár nappal előtte a pénztárgép mögött, a nőre is, a főolaszra is, és a markába is, amiért ime.

A. megjelenése előtt nem volt nagy fogalmam arról, milyen a másik férfire irigy férfi tekintete, most van. Bár igaz ami igaz, miközben a főolaszra az anyósa mos, A.-nak fel kell kerekednie és lazán, mintegy mellékesen, hobbiból, nagyon jól kell sztoriznia, ha tiszta zoknikat akar jövő hétre.