Paul Klee: Tűz és halál

szerda, szeptember 26, 2007

Popeye, a tenger ész

Hajót takarítunk, ma volt a második nap. A hajó per def finneket és svédeket szállít ide-oda, az ide lévén Turku, az oda Stockholm. A miénk a hetedik és a nyolcadik szint. Pont alattunk vadiúj Volvo V 70-esek utaznak átlátszó fóliába tekerve, hozzájuk nem nyúlunk. Noha a hajó rejtélyei közé tartozik az is, hogy ritkán száll le róla józan ember, a hajón sem részeg, sem józan utasokat nem láttam. Ha lennének sem nyúlnék hozzájuk (sem). Csak az ágyakhoz vagy a tükrökhöz vagy a csapokhoz nyúlok, annak függvényében, hogy mikor mi az én feladatom. Mivel magas, szép, fiatal nő vagyok, ma az ágyazás jutott nekem. Ezért a lánysereg nagyobbik része hálás, ők ugyanis japánok, és kicsiszékről lepedőt cserélni nem olyan nagyon izgi. Az ágyazás egyébként a munka csúcsa, állítólag ehhez kell a legnagyobb odafigyelés és kézügyesség. Elhisszük.

A munkafelügyelőkön kívül hárman vagyunk európaiak, nevezzem úgy, fehérek: egy lett lány, akinek péntek az utolsó munkanapja, jómagam és egy finn fiú. Ez utóbbi módfelett meglepett, ugyanis ő tegnap még nem volt. A ma esti megjelenése miatt a teljes tengeri világképemet át kellett alakítanom, mégsem vagyunk mi a leigázott sereg. A finneken kívül ketten beszéljük a nyelvet, de mindenki tudja, mi a pesy és a repiminen, úgyhogy gond nincs. Hazafele egy Binnel és egy Tomukoval buszozunk, szomszédok vagyunk, és akkorákat röhögünk, hogy egyszer biztos lepakolnak.

A hajótakarítás nem muszáj. Tegnap gondolkoztam is, hogy akarom-e. Ma estére világos, hogy igen. Igérgetni nem szabad, de ejsze lesz majd rólunk sok-sok blog :)

vasárnap, szeptember 23, 2007

Finn barátkozási történet

Tegnap egy biciklijavító műhely előtt hasraestem. Ha már ott volt a műhely és úgyis kirakatbámulás miatt történt az egész, bementem, hogy csavarják helyre a kormányt. Fizetni nem kellett, de a pulton volt egy malacpersely kávé-adományoknak, bedobtam oda valami aprót. Mondja a bácsi, a szomszédban bolíviaiak árulják a kávét, oda jár, ebből is ott fog kávét venni. Szeret oda járni, mert spanyolul beszélgetnek. Kérdi, tudok-e spanyolul. Nem. Hát akkor honnan jöttem. Mondom, s az okot is, hogy miért. Közben nyugtázza, hogy a gumifogantyút ki kell cserélni, de csak a szomszéd utcában árulnak pont olyat, mint ami nekem kell. Mondom, gyorsan elszaladok, addig itt hagyom a virágcserepeimet és a csokrot. Beleegyezik.

Mire visszaérek, a műhely zárva, az ajtón egy cetli, hogy a szomszédban keressék, kávézik. Utánamegyek. Kicsi apró hely, néhány asztal, a pultnál egy lány unottan keresztrejtvényezik, a bácsi szürcsöli a kávéját. Kérdem, leülhetek-e melléje. Igen, ha nem sietek nagyon. Nem sietek. Ülünk egymás mellett, én a virágjaimra várok, ő talán arra, hogy mondjunk valamit.

Ő kezdi. Az előbb egyik szót rosszul mondtam, ugye nem baj, ha kijavít. Nem, dehogy. Mert ő senkit nem szokott kijavítani, de én talán örülnék neki. Örülök is. Pedig szépen beszélek, azt mondja. Hogy ő nem is tud fogalmazni, még azt sem tudná elmondani szépen, hogy mi történt a múlt pénteken. Mondom, én sem tudom megjavítani a biciklit. Nevetünk. Kérdi, ha romániai, ortodox vagyok-e. Nem. De vallásos-e. Nem tudom, kicsit, igen, vagyis hiszek Istenben. Hogy szerintem mi a feladatom Finnországban. Zavarba jövök, nem tudok mit mondani. Hát talán az, hogy elrontsam itt a teljes bicikliállományt. Nevet. Nekem meg az, hogy megjavítsam. Nevetek én is.

Odaköszön spanyolul a lánynak, átmegyünk az ő boltjába, ideadja a virágokat, és megegyezünk, hogy majd integetek, ha erre járok.

péntek, szeptember 14, 2007

...nyolc ora pihenes...

Finnországról kisebb szünetekkel öt éve gondolom azt, hogy munkaország. Eme véleményem a két bukaresti év alatt gyökeresen nem változott meg, csak egy kicsit módosult: Finnország munkaország, mert mi nekik dolgozunk. A finnekhez viszonyítva sokat, gyorsan és olcsón. Mivel az ember jódolgában csodákra képes, felmondtam, és most ingyen és lassan csinálhatom itt a semmit.

Jelenlegi társadalmi státusom: munkát kereső külföldi (eu-állampolgár) diák. Vagyis munkát keresek.Gyakorlatilag bármi megfelelne, a tolmácskodástól kezdve a szakácskodáson át a levélszortírozásig. Noha eleinte nagyon viszolyogtam, újabban olyan állásajánlatokra is jelentkezem, amik telefonálgatást is feltételeznének. Mi több, egy legutóbbi tuningolt önéletrajzba még azokat a kurzusokat is beírtam, amiket anno drága pénzért a bukaresti cég szervezett nekem és sorstársaimnak, és amikre nem hittem volna, hogy egyszer még büszke leszek. Vagyis büszke nem vagyok, de azért jól jönnek.

Az eddig elküldött legalább tizenöt üzenetemre jött három automatikus válasz, hogy köszönik, majd jelentkeznek stb., és jött egy nem annyira automatikusnak tűnő válasz is (abban az egyben benne volt a nevem), szintén hogy köszönik. A nem annyira automatikusnak vissza is írtam, hogy én is. Mert egy automatikus válasz a boldogsághoz még kevés ugyan, de önmagában gyönyörű gesztus, főleg hogy tudom, a dolgozó finnek nem köszönnek meg semmit.

Ha a dolog drámai oldalát nézzük, akkor friss nyelvészeti mesteris diplomával igenis azért drukkolok, hogy a takarító cégek valamelyike egyszer mégis beadja a derekát, és azt mondja, üsse kő, felmoshatsz, tessék érte óránként tíz euró. Ha a dolog humoros oldalát nézzük, akkor itt ülök fiatalon, frissen és üdén, és a finn állam pénzén akkor járok iskolába, amikor akarok, és amikor nem akarok, akkor a finn állam pénzén fenntartott hiperkönyvtáraban turbózom az önéletrajzomat és írom haza összevissza a semmit, és pihenek. Kivétel hétvége, amikor nem, mert olyankor dolgom akad. Otthon szüret, és én sajnálom, hogy nem leszek. Ha semmi egyéb randi-program nem szerveződik meg hirtelen, akkor hétvégén én is szüretelek: Turku környékéről lelegelem a teljes vörösáfonya-termést. De ejsze abban sem lesz köszönet.

Kitérőcske: olyan órára is járok, ahol arról beszélgetünk, sajnos a szomáliaiakat nagyon nehéz integrálni, mert nem tudnak finnül. Mivel én tudok finnül, és alapvetően optimista vagyok, egyszer csak beállhatok szomáliainak.

péntek, szeptember 07, 2007

Megszobásodásom negyedik estéjén írom eme nagy üdvöket. A saját gépem mögött üldögélek, amitől egyből irodalmi (van már kenyerem, borom is van stb.) hangulatom kerekedik, noha bor helyett csak ferihegyi Unicumom van, és nem is olyan nagyon finom. A nagyvilágot egy nagy ablak és egy kockás függöny választja el tőlem, ez utóbbi a finn-magyar lakótársi kapcsolatok legfrisebb gyümölcse. A két lány közül attól kaptam kölcsön, akinek nem Piia a neve, és aki egy icipicit kedvesebb (lásd előbbi függöny), de nem annyira, hogy alkalmat adjon egy újabb beszélgetésre és bemutatkozásra.

A szomszédban két német legény lakik, az egyik szerelmes, a másiknak kificamodott a bokája, és engem szerencsére mind a két téma érdekel. Úgyhogy tegnap söröztünk. Ha Bukarestben nem szerettem volna meg a sör ízét, most itt megütne ötvenhat guta.

Turkui hülyéskedésben eddig két magyar legény a kedvenc, pedig ők ma a vízízű répára, én pedig a vízízű uborkára panaszkodtam. Szakállas murok-topik, de valami közös kulturális vagyonunk ejsze mégis vagyon.

És ma egy nagyot dobbant a szívem, és rögtön utána kicsit dühös lettem, hogy nincs kinek elcsacsogni. Mert a régi baráti kapcsolatokkal ugyanaz a helyzet, mint amit Bp-n tapasztaltam anno, és amitől kicsit tartottam is. Ti. a fizikai távolság nem gond, hanem inkább ürügy, es a közelséget nem minden és mindenki bírja ki. Nna. Mivel nem erőszak a palacsintaevés és Budán is csak egyszer volt kutyavásár, most a szívdobbanások sokkal fontosabbak, mint a semmi osztása és szorzása és festegetése és satírozgatása.

Úgyhogy ha egyáltalán, akkor ne nosztalgikusan gondoljatok rám, hanem készítsétek a táncos cipellőket, hogy egy nagyon nagyot bulizzunk majd, vagyis kettőt legalább, a Spice-ban is, Mikházán is :) Üzenem, hogy járok egyetemre, és hogy a biciklizést újabban séta helyettesíti, de az is plácsé la miné.

Pussz nektek, jók legyetek.